Előszó

A sakkrajongók és a kiadók évek óta ostromolnak a világversenyeken, hogy miért nem mesélem el az életemet, amikor rajtam kívül már szinte valamennyi élvonalbeli kollégámról vaskos kötetek születtek. Eleinte tiltakoztam: az életem valójában nem más, mint a sakkozás terén elért eredményeim, mondtam, arról pedig úgyis beszámoltak a lapok. De ilyenkor mindig azt a választ kaptam, hogy a nevelési kísérlet, amelybe nővéreimmel együtt beleszülettünk, a gyerekkorom, a sikereim sok embert érdekelnének. Végül azzal győztek meg, hátha az életutam és a harcaim segíthetnek más nőknek is, akik úgy szeretnének világraszóló eredményeket elérni, hogy közben asszonyok és anyák is legyenek, mint én.

Maximalista vagyok, azonnal éreztem, aligha tudnék olyan könyvet írni magamról, amivel én is elégedett lennék, és hiába jelentkeztek írók tucatjai a világ számos országából, hogy szívesen megírnák a történetemet, nem találtam közöttük olyat, akinek a kezébe mertem volna tenni a sorsomat. Az ember élete mégiscsak bizalmi ügy!

Hosszas gondolkodás után végül felhívtam Kepes Andrást, volna-e kedve könyvet írni rólam? Andrást szinte gyerekkorom óta ismerem. Szeretem a műsorait és a könyveit, és mindig élveztem, ahogy a világról gondolkodik. Az elmúlt húsz év során több interjút készített velem és a családommal televíziós műsoraiba. Ha nagy ritkán összefutottunk az utcán, képesek voltunk másfél órát beszélgetni egy utcasarkon. Gondoltam, legalább a könyvírás során nem fogok unatkozni. Nem sakkíró, a lépéseket is alig ismeri, de talán így jobban tud hidat verni a sakkvilág és az érdeklődő olvasók közé. Hiszen ennek a könyvnek sokkal inkább kellene szólnia a szülői álmokról, a nevelésről, a női intellektus lehetőségeiről és egy család küzdelmeiről, mint a sakkról.

Felajánlottam Andrásnak, ne interjúkat készítsen velem, ahogy az ilyen könyvek többsége születik, hanem járjunk össze, kísérjen el versenyekre, beszélgessen a családommal, barátaimmal és ellenfeleimmel, és maga szűrje le a véleményét a pályámról. Megvallom, engem is érdekelt, hogy egy olyan külső szemlélő, mint ő, milyen tükre lesz az életemnek.

Két éve beszélgetünk, családilag összejárunk, és a könyvírásból barátság lett. Sokat tanultam tőle, és ő is azt állítja, neki is hasznos volt ez a két év. Mindenesetre régen nevettem annyit, mint találkozásaink során.

Most, hogy elkészült a könyv, kicsit szorongok. Valóban olyan vagyok-e, mint ahogy ebből a kötetből kitűnik? Hiszen ez András olvasata. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy az élete milyen bonyolult viszonyrendszer szövevénye, milyen sok embernek tartozom köszönettel, beleértve az ellenségeimet is, hogy az életem és a pályám úgy alakult, ahogy. Jó lett volna, ha ők mind belekerülnek ebbe a könyvbe, de tudjuk, ez lehetetlen. Azt azonban őszintén remélem, nem bántok meg senkit, aki közel áll hozzám.

Formálisnak tűnhetnek a köszönetnyilvánítások a könyvek elején, én mégis fontosnak tartom itt is hangsúlyozni, milyen hálás vagyok szüleimnek, hogy felneveltek, testvéreimnek, Zsuzsinak és Zsófinak, akik a mai napig a legjobb barátnőim, férjemnek, Gusztinak, aki a legfőbb támaszom, és gyerekeimnek Olivérnek és Hannának, akik ha egyszer felnőnek és elolvassák ezt a könyvet, biztosan megértik, hogy a mamának mindig ők voltak a legfontosabbak.

Polgár Judit